Ilyen rémesen jó az apák élete, ha nem anya viszi-hozza a gyereket

írta Arany Gábor 1 322 views0

Az anya vagy az apa dolga, hogy a gyereket óvodába, iskolába vigye-hozza?

A cikk még nem ért véget, lapozz!

Reggeli rohanás, tekereg a kifli a vaj alatt, elkésünk, induljunk már. Szinte mindennapos reggeli ramazuri. Ezekből a jelenetekből valóságshow-t nem érdemes csinálni, ugyanaz a történet nap mint nap – szokványos hétköznap reggelek a gyerekekkel. De nincs boldogság idegeskedés nélkül.

A reggeli „kérek kakaót”, „én is”, „de az enyém forró legyen”, „én meg a nagyobb bögrében kérem”, „kanállal kérem én is”, „de én szívószállal kértem”, „akkor én is azzal kérem” monológok után – ami egyébként Afganisztánban edzett katonáknak is komoly kiképzés lenne – a nap két kérdéskörre egyszerűsíthető le: ki viszi, és ki megy a gyerekekért?

Egyedülállóként, gyerekmentesen azt gondolja az ember, hogy a lurkók koordinálása a nő feladata. De miért is? Azért mert a munka mellett a nő még konyhatündér is?  Vagy: ha már a rotyogó étel fölött a nő a király(nő), akkor ne fosszuk meg a gyerekek koordinálásának dicsőségétől se? És persze szigorúan csak úgy, ha időben megy a gyerekért, mert a vacsora előtt még takarítani is kell – mert a ház rendben tartása a nő feladata…

Ezt is olvasd el (kattints)! „Durcicunami” árasztott el minket – Apablog (50. rész)

De van olyan, hogy női dolog? 

Maximum olyan van, hogy nagydolog, de az meg már egészségügyi téma… A „mostál fogat? Az uzsonnádat elraktad? A sapkát is vedd fel!” unalomig pörgetett mondatok úgy keringenek az éterben, mint metróvezetőnek a „Baross tér, az ajtók jobb oldalon nyílnak…” Ahogyan a metróvezetőt sem érik meglepetések a következő állomás elhangzásakor, úgy valószínűleg a gyerekeket sem. 

Valljuk be, valószínűleg nem csak félálomban, teljes álomban is betűtévesztés nélkül

el tudnánk szavalni az Apák írták: „egy gyerekkel a reggelem” verset. Beégtek a szavak, mint lámpaburába a bogár.

családi reggeli

A gyerekkel reggel pályára állni nem leányálom. De csak a kezdet nehéz. Az első lépések. A többi utána már megy, mint a karikacsapás. „Otthon maradt az uzsonnám…”, „nem raktam be a füzetemet…”, „elfelejtettem hozni a focis kártyáimat…” – …mi van? A mai apukáknak már több mindenre kell figyelni, mint a régi idők apukáinak – a mi apukáinknak. 

A focis kártya nem maradhat otthon. Cserélgetni kell. Az egyik legfontosabb kelléke a táskának. Messi nem maradhat otthon Ronaldóval, mert bebőrözi, aztán megvan a  baj… Tehát erre is figyelni kell. És focis témában ki van otthon? A nők? 

A gyereket óvodába vagy iskolába vinni a világ legjobb dolga. Olyan érzés, mint amikor kiviszel valakit a Liszt Ferenc reptérre és elbúcsúzol, de tudod, hogy mindjárt jöhetsz érte, mert nem megy messzire. Még az elválás is öröm.

A búcsúintegetés után pedig jön a felismerés, hogy egyedül maradtál. Hirtelen csend lett, nem apuka vagy, hanem magad vagy. Az vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok. 

Olcsó poén lenne, ha azt írnánk: a gyerekért menni olyan érzés, mintha a Ferihegyi reptérre mennék a családtagunk elé. Pedig – a rohanást a munkahelyről leszámítva – szinte ugyan az az atmoszféra. És a forgatókönyv is ugyanarra a helyzetre íródott: odaérsz, nehezen találsz parkolót, rohansz be, azt hiszed elkéstél. Az épületben pedig pásztázol, mint a rendőrkutya, nézed hol a gyereked, melyik a tied, mikor jön ki az ajtón. De nem jön. Nem, mert ő rohan. Nézni is rossz, úgy dobálja egyik lábát a másik elé. Lobognak a cuccai, táskája félig leesik a válláról, de nem számít, mert itt van apa. Úgy örülünk egymásnak, mint, aki most jött a New York-i járattal. Futás közben kiabálja, hogy apaaaaaa, miközben te amúgy szép csendben, mindenféle feltűnés nélkül elálldogálnál ott, ameddig odaér. De ez nem az a szerep. Itt hősnek kell lenni, vállalni, hogy te vagy az apa!

Nyakadba ugrik, jelzi, hogy te vagy az apukája. És nem bánod. 

Nem bánod, hogy apuka vagy, nem bánod, hogy te jöttél érte. 

A cikk még nem ért véget, lapozz!

Szólj hozzá!